Visszajött... de minek?

Tóth Hanna

Az egyetem felé baktattam, miközben a gyönyörű fehér havat csodálgattam a háztetőkön. Sokan jobban kedvelik a nyarat, viszont én inkább a telet szeretem. Egyszerűen gyönyörű az egész táj, s a kedvencem az, hogy forrócsokival teli bögrével a kezemben nézhetek ki az ablakon, miközben be vagyok burkolózva egy takaróba. Csütörtök volt, ami azt jelentette, hogy gyakorlat lesz. Egy héten háromszor kellett túlélni. Nem rajongtam érte, ugyanis idegenekkel kellett egy levegőt szívnom. Miután az épület elé értem, grimaszolva léptem át a küszöböt. Vettem egy mély levegőt, oda csoszogtam a faliújsághoz, amilyen gyorsan csak lehetett, leolvastam onnan a nevem mellett lévő terem számát s elindultam az felé. Bementem a terembe, ami szinte teli volt. Elfoglaltam a helyemet és az órámra pillantottam. A tanár ismét késett. Bár ez megszokott volt... Érzetem, ahogy valaki megdobott egy cetlivel, de úgy tettem, mint aki észre sem vette. Ekkor belépett a tanárunk egy hangos köszöntéssel, amit mindenki unottan viszonzott. Nagyjából tudtam figyelni a tanárra egész órán a hangos nevetések mellett, szóval jó pár dolgot megjegyeztem. Épp kifelé indultam volna a teremből, mikor a nevemet meghallottam.
- Hanna, várjon! - a tanárúr éles hangjára azonnal megfordultam. - Szeretnék beszélni önnel. - közelebb mentem hozzá s vártam, hogy elkezdje. - Látom maga is próbál figyelni, aminek nagyon örülök. Viszont egyes diákok ebben nagyon hátráltatják. Szóval a pár embernek, akik még akarják vinni valamire, adok egy lehetőséget. Mégpedig; Minden szombaton a lakásomon magánórát tartok. Csatlakozik?
- Ömh... persze, végül is ez egy nagyon jó lehetőség. Köszönöm! - mosolyogtam.
- Rendben, akkor szombaton várom önt is ezen a címen - nyomott egy cetlit a kezembe, majd elment mellettem, ki a teremből. Zsebre vágtam a kezemben lévő kis cetlit s én is elindultam haza. Egy kicsit hideg volt, ezért összehúztam magamon a kabátomat. Amikor a házamhoz értem, a kulcsomat a bejárati ajtóba helyeztem, de az nyitva volt. Meglepődve léptem át a küszöböt, majd mentem beljebb. Ahogy a nappaliba értem, láttam, ahogy a kanapén ül egy nagyon ismerős személy. Mikor felemelte tekintetét, azonnal rájöttem ki is ő. Gyönyörű, barna szemei, telt ajkai... ugyanúgy csábítottak, mint évekkel ezelőtt.
- Oliver? Te mit keresel itt?! - arckifejezésem még mindig meglepett volt. Felállt és közelebb jött, míg' én egy helyben meredtem rá. - Hisz' évekkel ezelőtt... - kezdtem volna bele, de ujját a szám elé téve csitított.
- Kérlek, ne mondj semmit! - lassan elhúzta ujját a szám elől, majd homlokát az enyémhez tapasztotta. Nem értettem a helyzetet. Mellkasa az enyémnek nyomódott, így éreztem gyors szívverését. Lassan közelített ajkaim felé, mire hátrálni kezdtem. 

- Nem akarom ugyanazt a hibát elkövetni, mint amit két éve. - ráztam meg a fejem.

- Az az én hibám volt! Te csak áldozat voltál... - hajtotta le a fejét az utolsó mondatnál. A szobát hatalmas csönd lepte el. - Nem is értem, miért gondoltam, hogy megbocsájtasz a hülyeségeim miatt... - túrt a hajába, majd elhagyta a házat.
- Én sem... - sóhajtottam halkan s leültem a kanapéra. - Sikerült elrontanod a napom... - motyogtam még halkabban. Leszedtem a lábamról a cipőm és szétterültem a kanapén. Ismét felsóhajtottam, ahogy az órára néztem, s elindultam a szobámba. Előkotortam a szekrényből a pizsamámat, majd elindultam fürdőhöz. Magamra zártam az ajtót, majd a ruháimat ledobva magamról, beálltam a zuhanykabinba. Megengedtem a vizet és a legmegfelelőbb hőmérsékletre állítottam. Ahogy eszembe jutott az, amikor - már két éve nem látott - Olivérrel szembe néztem, a hideg kirázott. Jó - rossz értelemben...
Hogy kicsit érthetőbb legyen; Két éve együtt voltunk, aztán szakított velem. Tudom, ez teljesen átlagos, de az ok a következő volt; A munkám miatt kicsit később értem haza, de ő mást hitt, mégpedig, hogy valakivel voltam. Nem értettem, hisz' ismert... sosem voltam az a fajta... ahogy most sem...